Talán a legnagyobb érték, amit az életen túl Apámtól és Anyámtól kaptam az a rajztehetségem. Egy tehetség persze csak úgy tud kibontakozni, ha gondozzák, és ezt a maga indirekt módján Apámtól kaptam. Apámtól, akit talán ritkábban láttam, mint a többi gyerek a
sajátját, de mégis olyan hatalmas csomagot hagyott rám, amire a később a szakmámat, sőt az egész életemet fel tudtam építeni... megismertetett ugyanis a kreatív szabadsággal.
Nálunk a legtermészetesebb elfoglaltság volt, hogy vasárnapi ebéd után a család kalákában fázisokat rajzol, vagy éppen jeleneteket fest ki egy frissen készülő animációs filmhez, vagy hogy minden héten megvette nekem a francia PIF képregényújságot, dacára annak, hogy az utcai kútról hordtuk a vizet a lavóros mosakodáshoz.
A nyaraim sem napközis táborokban, hanem időnként a Pannónia Filmstúdióban a vetítőtermekben, hangstúdiókban és vágószobákban teltek és persze belém vésődtek a stúdió filmklubjában látott meghatározó moziélmények, és a büfé cigifüstjében hangoskodó
színész és filmes legendák sztorijai.
A „tanítóim” sem voltak hétköznapiak, a mozgóképes történetmesélést Apámtól, a filmvágást Czipauer Jánostól, a mozgás fázisokra bontását Jankovics Marcelltől, a filmzene
varázsát pedig Tomsits Rudolftól leshettem el.
Talán nem véletlen, hogy ezek után kevésbé voltam érdeklődő a hagyományos iskolákban,és a kreatív szabadsággal csupán az Iparművészeti Főiskolán találkozhattam újra.
Itt a zseniális Gergely István rektor korszakalkotó kísérletébe pottyantam, és ennek köszönhetően a barátaimmal, Dózsa Tamással és Tóth Avanti Péterrel szabályosan csúcsra járattuk a kreativitást: természetesen hatalmas bulikat szerveztünk, játékfilmeket
forgattunk, iskolai lapot alapítottunk, létrehoztuk az ország első diákönkormányzatát, buszos művészettörténeti túrákat szerveztünk, és persze a szabadidőnkben dolgoztunk... például a Magyarországon koncertező világsztárok plakátkampányain, a TV híradó
inzertjein... hogy végül a kapott pénzből körbe stoppoljuk egész Európát.
Szó szerint lebontottunk minden határt, ezért utólag is külön köszönet Bodor Ferencnek, Virágvölgyi Péternek, Zsótér Lászlónak, a Multimédiás Lakos Györgynek és Hegedűs Lászlónak, valamint az összes tanárnak és diáktársnak.
Röviddel a diplomám előtt az Egyesült Államokban jártam, ahol Apám ajánlásával bekukkanthattam a korszak egyik legnevesebb design stúdiójába az ikonikus Saul Bass cégébe. A rövid bemutatkozásból hirtelen megbízás lett, és a Los Angelesi stúdióban dolgozhattam George Lucas projektjén a Skywalker Ranch arculatán, illetve az egyik
legnagyobb kaliforniai pénzintézet a Wells Fargo Bank logóján. Ez utóbbi nem kis csodálkozásomra elfogadásra is került, és még évtizedekig virított a toronyházak tetején.
Sok-sok inspiráció kaptam Saul Basstől, és azt is tőle tanultam meg, mennyire fontos, hogy a tervező megértse, mi játszódik le az ügyfele fejében.
A főiskola után illusztrátorként szerettem volna dolgozni, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtam a rendszerváltás előtti évek legprogresszívebb lapjához, a HVG-hez.
Szerencsémre egyenesen az alapító Vince Mátyásba botlottam, aki egy sikeres próbacímlap után be is vett Horváth Zoltán és D Nagy Béla címlapcsapatába. Ebből az ötletből később óriási barátságok és több mint 1500 HVG címlap született, amelyek harminc éven át, hétről
hétre ábrázolták a történelmet a kádári egypártrendszertől az orbáni kétharmadig.
A 30 évért köszönet Szauer Péternek és a szerkesztőség csodálatos csapatának, azon belül is a címlapot támogató fotórovatnak, valamint az időközben megújult címlap-team tagjainak: a legendás Kőhalmi Zoltánnak, Zörgő Máténak, Gutema Dávidnak és a kilépésem után csatlakozó Marabunak. A Hvg mellett még ezer helyre készítettem a rajzaimat, rendszeresen illusztráltam az Európa, a Móra és a Tankönyvkiadóknak és a rövid életű, de izgalmas koncepciót képviselő RING közéleti magazinnak, valamint rémes történeteket a Mai Nap bűnügyi rovatának.
Második amerikai utam ismét Los Angelesbe vezetett, ahol a filmproducer Scott Mednick design stúdiójában mozi és TV filmek plakátjain dolgoztam a legváltozatosabb témákban, a Police Academy-től Brooke Shields-ig.
Reklámgrafikával a kilencvenes években kezdtem foglalkozni, először külsősként a Saatchy and Saatchy és a Bates reklámügynökségeknél, de az igazi fordulatot az osztrák-magyar tulajdonban lévő GGK jelentette.
Három csodálatos hölgy, Merényi Éva, Rényi Andrea és a legendás Nemes Juli reklámügynöksége nem ismert semmilyen üzleti kompromisszumot, és egyenesen a nemzetközi reklámfesztiválok színvonalát célozta meg a szárnyait éppen bontogató hazai reklámpiacon. Kollégáimmal az újzélandi Julian Farquarral és a később a MOMÉ-n professzorrá váló Varga Balázzsal, valamint Máté Gáborral olyan eredményeket könyvelhettünk el, mint a Pepsi meglepő piaci győzelmét a Coca Cola felett, és sok más mellett a Dreher márka újra-pozícionálását a sarki kocsmák, olcsó italától az igényes prémium kategóriáig.
A saját reklámügynökség, a Hammer, garázs-sztorija Töreky Ákos alapítótársammal kezdődött, akivel olyan műhelyt álmodtunk meg, amely nem fesztiváldíjakért, hanem elsősorban az ügyfelek piaci sikeréért üti a vasat. A koncepció komoly érdeklődést váltott ki a piacon, így már a legelső év végére a Hammer kétszemélyes stúdióból nagy nemzetközi márkák sikerén dolgozó, húsz fős reklámügynökséggé nőtte ki magát.
Ez az út odáig vezetett, hogy mára nemzetközi céggé fejlődtünk, amely Közép-Európa legszebb városaiban, Prágában, Pozsonyban, Krakkóban és persze Budapesten nyitott irodákat. A régióból nem hagytuk ki Bécset sem, ahol az üzlettársammal Ficzere Fort Viktóriával Streamline néven egy kicsi, de ambiciózus tech céget alapítottunk.
Messzire gurult volna az alma a fájától?
Szerintem nem, hiszen amit csak tettem és tenni fogok, az mind az apai útravalóról, a kreativitás szabadságáról szól!
